I. rész – Szorongás

Kevés felnőtt van, aki ne érezte volna már valaha, hogy a gyomra gombostűnyire szűkül, miközben esetleg még fel-le is liftezik, vagy hogy étvágytalanná válik, nehezen alszik el, miközben egyre kevésbé képes a feladataira koncentrálni. Ez lenne a szorongás fizikai tünetegyüttese, de lehet tünet éppenséggel a körömrágás, evésre, alvásra való képtelenség, vagy akár a habzsolás, mellkasi szorító érzés. Felnőttként talán valamennyire képesek vagyunk ezeket a tüneteket kontrollálni, esetleg pontosan tudjuk, hogy mi  vagy milyen helyzet idézi elő bennünk az effajta reakciókat. Egyszerűen tudatában vagyunk (legtöbbször), hogy szorongunk. Azt is tűpontosan érzékeljük, hogy ha ezeket éljük meg huzamosabb ideig, akkor az nagyfokú szenvedést okoz számunkra. Mi a helyzet a gyerekekkel? Vajon ők mit képesek tudatosítani abból, amikor mi azt látjuk rajtuk, hogy „túlságosan izgulnak” az iskolában, vagy esetleg, ha azt tapasztaljuk, hogy a már szobatiszta gyerekünk újra bepisil? Milyen tünetei vannak egyáltalán annak, ha a gyermekünk szorong és nem pusztán „indokoltan tart” egy próbatételtől? Végül pedig, hogyan  küzdenek meg ezzel az érzéssel?

A szorongást tárgynélküli félelemnek írja le a pszichológia, és valójában olyan állapot, amelyre bizonyos mértékig szükségünk van, és teljesen normális velejárója az érzelmileg, szellemileg megterhelő, kihívást jelentő helyzeteknek. Akkor érdemes rá odafigyelni, és segítséget nyújtani gyermekünk számára, ha túlzott mértékűvé válik. Jelzésértékű, ha a gyermek zárkózottá válik, esetleg pont ellenkezőleg, ingerlékeny lesz, elkezd valamilyen testi tünetet vagy furcsa szokást produkálni (néhány példa: nem mer elaludni a sötétben, holott az addig ment, számunkra furcsának tűnő, kényszeresen ismételt szokást „fejleszt”, kényszeres, visszatérő gondolatokkal küzd, kiütéses lesz, újra bepisil, holott már szobatiszta stb…)

A szorongásos kórképek közé soroljuk a fóbiákat és a kényszerbetegséget is. A fóbia túlzott, bénító, külső szemlélő számára indokolatlan mértékű rettegést jelent, amelyeket a beteg (ez eseteben a gyerek) bizonyos állatok, tárgyak, helyzetek jelenlétében él meg, ezért gondosan elkerüli az ezekkel való találkozást. Ezzel viszont állandósítja és fenntartja a fóbiát. A kényszerbetegség családon belül halmozódhat: nagyobb eséllyel lesz egy gyerek kényszerbeteg, ha például  a nagypapa is kényszeres gyűjtögető volt.

A gyermekkori szorongásnak tehát számos oka lehet, kezdve olyan hatásoktól, amit nehéz visszakeresni: például a gyermek méhen belül, tehát magzati korban olyan hatásoknak volt kitéve, amelyek számára nem ismertek, mégis hosszan tartó stresszforrást jelentettek az anyának. Lehetséges, hogy családi hajlamosító tényezők állnak fenn (több felmenőnél állapítottak meg szorongásos és/vagy hangulati zavart). Az is előfordul, hogy látszólag minden különösebb indok nélkül kialakul a szorongásos állapot. Lehet, hogy a szülők viselkedése (túlzottan aggodalmaskodó vagy éppen túl nagy elvárásokat támasztó hozzáállása) alakítja ki a gyerekben mondjuk a társaktól való vagy teljesítményhez fűződő szorongást. Szintén fontos tudatosítani, hogy a gyerek által „produkált” tünetek fakadhatnak abból is, hogy a családi feszültségek rajta látszanak, ő mutatja meg, hogy „baj van”. Egyszerűsítve: a gyerek valóban tünethordozó csupán, a probléma gyökere a családi rendszerben keresendő. Ehhez pedig sokszor nem is kell, hogy válás vagy  a jelenben bekövetkezett családi tragédia történjen. Elegendő, ha a családban titok lappang (például: örökbefogadás, szülők életében bekövetkezett és eltitkolt tragikus esemény, valamelyik házastárs hűtlensége), vagy a szülők maguk is képtelenek az érzéseiket nyíltan kommunikálni.

A gyerekek kevéssé képesek tudatosítani és tudatos eszközökkel úrrá lenni szorongásukon, ezért fontos, hogy mi felnőttek, szülők, tudjuk, hogy melyik életkorban mivel segíthetjük hozzá gyermekeinket, hogy egészséges módon tudjanak megküzdeni a számukra is megterhelő, őket elárasztó feszültséggel. Értelemszerűen, minél kisebb egy gyerek, annál kevésbé a belátásra irányuló módon működik a külső segítségadás. Az óvódáskorú gyerekeket játékkal, rajzolással, bábozással, fantáziajátékkal, és természetesen mesékkel, meseterápiával lehet leginkább megsegíteni. Ez általában véve is igaz: az általuk megélt események, tapasztalások feldolgozása így könnyű egy kisgyerek számára. Ha a szorongásos tünetek oly mértékűek, hogy a szülő kétségbe esik, ilyenkor jó felkeresni egy szakembert,  már csak azért is, mert a gyerek szorongása a szülőt is kétségbe ejtheti, így az ösztönös, megnyugtató szülői eszköztár sem mindig áll rendelkezésre. Idősebb gyerekeknél (kisiskolás kortól felfelé) a tudatosságra alapozó technikák is jól használhatók, amelyeket kognitív terápiáknak nevezünk. Ennek létezik csoportos formája és egyéni is. Ezzel egyidőben a különféle relaxációs, képzeletet, belső képalkotást működésbe hozó módszerek is nagyon beváltak szorongásos tünetek enyhítésére. Nem utolsósorban a családterápia is kiemelkedően fontos lehet, hiszen, ha a probléma gyökere ott keresendő, akkor a gyermeken (és magunkon) is csak oly módon tudunk segíteni, ha a családi rendszeren belül mindenki felismeri a változás szükségességét.

Molnár Kata pszichológus, család- és párterapeuta jelölt