Hétköznapi pedagógia
egy tanító/fejlesztő pedagógus gondolatai 33 év tapasztalatával
Jó néhány éve érzem, hogy valami baj van, nagyon mások a mai gyerekek. Rettentő hangosak, szófogadatlanok, öntörvényűek, végtelenül önzőek. Én azt szoktam mondani – minden bántó szándék nélkül -, hogy
királyfik és királylányok
Kivételek persze mindig vannak, de sajnos – mindig a saját tapasztalatomról beszélek – a többség ilyen. Sok-sok szakember kutatja az okokat, sokan könyvet is írtak már a problémáról.
Vannak egymással összecsengő, de sokban különböző gondolatok is, egy dologban azonban mindenki egyet ért: nem a gyerekek a hibásak!
A múlt rendszerben/rendszerekben – amikről politikai tekintetben nem akarok véleményt alkotni – kiválóan működött a hétköznapi pedagógia. Úgy neveltük a gyerekeinket, ahogy bennünket is neveltek. Szabályok között cseperedtünk, pontosan tudtuk, mit szabad, mit nem. Ettől éreztük magunkat biztonságban! Felnéztünk a szüleinkre, akiknek életünket köszönhettük, tiszteltük a körülöttünk élő többi felnőttet is. Hálásak voltunk, ha kaptunk valamit, nem felejtettük el megköszönni.
Legjobban annak örültünk, ha együtt volt a család, beszélgettünk, társasoztunk, sétáltunk, néha kempingezni mentünk, ahol mindent együtt csináltunk. Sokkal kevesebb tárgyi dolognak örülhettünk, mégis nagyon boldog gyerekek voltunk. Mi még tudtunk tárgyak nélkül is órákig játszani.
A rendszerváltás megváltoztatta a gyereknevelést is. Valamiért úgy gondoltuk, ha már ekkorát változtatunk a világunkon, feltétlenül másképp kell nevelni gyermekeinket is. Azt nem tudtuk pontosan, hogyan, de egy biztos: úgy nem, ahogyan bennünket neveltek, hiszen az már elavult!
Elkezdtünk könyvből nevelni, ösztöneinket elnyomva, anyáink, nagyanyáink tapasztalatait sutba vágva. Szerintem ez óriási hiba! Az öregekre minden egészséges társadalomban odafigyeltek/odafigyelnek, tapasztalataikra szükség van!
Ezért gondoltam, hogy tollat ragadok és teljesen tudománytalanul, egy egyszerű tanító néni, egy három gyerekes anya szemszögéből leírom tapasztalataimat egy cikksorozatban.
Gillinger Lászlóné