Hogyan (nem) lett a 6 éves kisfiam iskolás

Hogyan (nem) lett a 6 éves kisfiam iskolás

Egy szép téli napon kezdődött a történetünk, amikor a januári szülői előtt a kisfiam óvónénije megkérdezte, gondoltunk-e arra, hogy iskolába menjen idén. Egyből rávágtam, hogy nem, meg sem fordult a fejünkben, maradjon csak még egy évet, nyár végi születésű, és hát a finommotorikája.. khmm.. szóval nem erős, na…

Erre az óvónéni csak annyit mondott, – óóó, az majd még addig javulni fog, a gyerek, okos, ügyes, iskolaérett- szerintük. Dagadó anyai büszkeséggel vittem haza aznap, talán mintha tényleg kicsit komolyabb lenne? Nőtt is? A fogváltása már megindult, a nagymamák szerint az a tuti jel… Otthon elmeséltem, most már az egész család volt büszke, csak az én szívem szorult össze titokban, ha ránéztem, hiszen olyan kicsi még…

Másnap azért külön, négyszemközt megkérdeztem a másik óvónőt is, aki szintén azt mondta menjen csak… okos, ügyes, és persze iskolaérett. Merthogy a társas kapcsolatok ugyanolyan fontosak, mint a ceruzafogás, és milyen jó lesz neki ott, úgyis elmennek a barátai, a nagyok. Így aztán bejártuk a város szóba jöhető iskoláit, kikérdeztem, és az agyára mentem az összes létező ismerősömnek, akinek iskolás gyereke van.  Felhívtam a helyi nevelési tanácsadót, kerestem iskola előkészítőt, beszéltem a többi ovis szülővel is, szóval, elkapott a gépszíj. És közben boldogan újságoltam mindenkinek hogy az én gyerekem olyan szuper, hogy 6 éves, fiú létére simán mehet iskolába.

Persze, valahol bennem volt, hogy nem biztos, hogy jó döntés ez, ezért, amikor az ovi megírta a szakvéleményt, akkor kértem az iskolaérettségi vizsgálatot. Ezt abban az esetben lehet kérni, ha a szülő és az óvoda nem ért egyet, hogy menjen, vagy maradjon a gyerek. Csodálkoztak nagyon, általában a szülők azért kérik a vizsgálatot, mert az ovi nem akarja engedni a gyereket..

És itt indult meg a lejtmenet

Elmentünk a helyi nevelési tanácsadóba, ahol egy fiatal pszichológus vizsgálta meg. Ő elmondta, hogy nemhogy nem iskolaérett, de talán 1-2 évnyi fejlesztéssel elkerülhetjük a kisegítő iskolát (már, ha van ilyen). Mert a mozgása rendezetlen, a nagymozgásai szétesők, a finommotorikája nulla, a szókincse még inkább, szóval, ha valami nagyon intenzív fejlesztésbe kezdünk.. akkor.. talán.. elmehet 1 év múlva, de jól válasszunk tanítót.

Emlékszem hazamentem, és nem is értettem mi történik. Az én ügyes, okos kisfiam, akit folyamatosan dicsérnek az oviban… hogy ennyire le lenne maradva ??? ezt azért nem akartam elhinni.

Közben járt az iskolaelőkészítőre, és ott is beszélgettünk. Itt már egyértelmű volt, hogy akármit is látnak az oviban, korai még neki az iskolakezdés.  A fejlesztő pedagógusa leültetett, és elmondta, lehet, hogy a saját közegében ügyes, talpraesett és bátor kisfiú, de az iskola egy új közeg, új kihívásokkal, egy teljesen ismeretlen helyzettel. Ráadásul van egy régóta ismert, és kezelt szorongásos betegsége is, ahol az állapota rosszabbodását épp az ilyen helyzetek válthatják ki.

Nem vonom kétségbe az óvónők jó szándékát, ők 3 éve, napi szinten találkoztak vele.. De talán ők sem látják, hogy az iskola nagyon magas követelményeket állít, és bizony oda egy 6 éves még kicsi…

Így végül is, kicsit még a családdal is szembemenve úgy döntöttünk, marad.

Pont ráér 7 évesen kezdeni az iskolát

Viszont az is tisztán látszott, hogy egy „majdnem iskolás” nagyfiúnak már nem igazán jó a vegyes csoport. Sajnos egy 20 fő feletti vegyes csoportban nincs idő külön a nagyokra, annak pedig, hogy 8-4-ig oviban van, majd utána elhordjuk iskola előkészítőre, fejlesztésekre, nem láttuk értelmét.

Így ismét lázas keresgélésbe fogtunk, hogy vajon van-e a környéken olyan ovi, ahol tiszta csoportok vannak? A drágább magánovikban természetesen volt, de mi azért szerettük volna költséghatékonyan megoldani.

Több ovit megnéztünk, volt, ahová a kisfiammal együtt mentünk, mégiscsak ő fog oda járni. Végül, szinte az utolsó pillanatban, már a beiratkozások után találtuk meg azt a kis közösséget, ami egyfajta átmenet az iskola és az óvoda között. Felvették, beírattuk, és vártuk a szeptembert.

Nem tudtuk mibe is ugrunk bele, hiszen 3 védett év után, 1 évvel az iskola előtt váltani, talán kicsit őrültségnek tűnhet, főleg egy szorongó gyerekkel.

De szülőként azt éreztük, (én erősebben persze, mint a férjem J), hogy lépni kell. Sokat beszélgettünk, hogy milyen lesz az új csoport 18 vadidegen gyerekkel, idegen óvónőkkel. De ahogy szeptemberben elkezdődött az év, és a kisfiam örömmel, felszabadultan, szorongástól mentesen beleszokott az új rendszerbe, na, az minden várakozásunkat felülmúlta.

A tiszta nagycsoporttól is többet ad ez a csoport, hiszen itt teszik le az alapokat, ami majd fontos lesz az iskolában. És itt nem csak a mozgásra, a fejlesztésre, a szabályok megtanulására, és a napirendre gondolok, hanem egyfajta nyitottságra, és arra, hogy megtanítják a gyerekeknek, hogy mennyire érdekes a világ, és milyen jó tanulni.

Van olyan nap, hogy kicsit szomorúbban jön haza, mert aznap épp nem tanultak semmi újat – szerinte… de ezek a napok is pontosan ugyanolyan hasznosak, és fontosak, hiszen ilyenkor “csak” játszanak.

Persze, időnként nosztalgiázunk, hogy milyen volt a régi ovi, találkozunk is a régi barátokkal, ovistársakkal, de vissza már ő sem menne.

Talán a kis életének legnehezebb, és legfelkavaróbb döntése volt az, hogy nem engedjük iskolába, és ovit váltunk. Ugyanakkor az az öröm, amivel nap mint nap bemegy, illetve az iskolához szükséges készségei, képességei fejlődése alapján azt mondom, egy percig nem bántuk meg, hogy így döntöttünk.

Vannak helyzetek, amikor szülőként csak a saját szívünkre szabad hallgatni, bármennyire is jó, vagy épp nem jó azt hallani, amit a szakember, az óvónő, a pszichológus mond. Illetve nagyon fontos, hogy legyen 1 szakember, aki hiteles, akinek a tanácsait meghallgatjuk, elfogadjuk, hiszen ő más helyzetben látja a gyerekünket, és ismeri az iskolai elvárásokat is.

Nehéz döntések ezek, talán sokszor ki sem derülnek, hogy vajon jól döntöttünk-e, hiszen nincs viszonyítása alap, mi lett volna, ha marad…

De én most azt látom, ha belekerülünk egy helyzetbe, ami a gyereknek nem jó, akkor igenis lépni kell. Ha látjuk, hogy a rendszer rugalmatlan, ha nincs szándék a változásra, akkor nekünk kell változtatni. Hiszen ezek az évek nagyon fontosak, hogy kezdi majd az iskolát, milyen felkészültséggel, milyen háttérrel, és hogy mennyire fog vágyni a tanulásra, mennyire lesz nyitott az újra.

Szülőként igenis a mi felelősségünk, hogy megtaláljuk azt a közösséget, ami nemcsak felkészíti az iskolára, de ahol jól is érzi magát.

Higgyünk magunkban

higgyünk a gyerekünkben, és higgyünk abban a fejlesztő pedagógusban is, aki lehet, hogy nem azt mondja, amit egy szülő hallani akar, de jó szándékkal, és tapasztalatból mondja.

(Anita)

 

 

Szólj hozzá

négy × kettő =