Rendből a szabadságba

II. rész Nélkülözhetetlen alapelvek és a mesék

A családokkal való beszélgetésekből – és természetesen megannyi szociológiai, társadalomlélektani, történelmi és pszichológiai felmérésből – kirajzolódik egy jelenségcsomag, amely jóval túlmutat azon, hogy bármelyik szülő, család „hibázna“ a gyerekek nevelése során. Sok szó esik „mamahotelekről”, Pán Péter-szindrómáról, képernyőfüggő kamaszokról…

Kortünettel küzdünk, amellyel mindannyiunknak dolga van és leegyszerűsítő lenne azt mondani, hogy egy, vagy néhány ok világosan kirajzolódik, hogy mitől merülnek fel ilyen jellegű kérdések  fel egy-egy családban. Ami a legfontosabb, hogy tudatosítsuk: nem a „mai fiatalokkal“ van baj és arról sincs szó, hogy a „mai gyerekek“ lustábbak, kevésbé kitartóak lennének genetikailag… Mi, a társadalom, a szülők, családok, nevelők tesszük őket olyanná, amilyenek és hihetetlen fontosságú azt tudatosítani, hogy tényleg miből gyúrjuk számukra a legfontosabb útravalót, az otthon értékeit magába záró „hamuba sült pogácsát.“

Ha már a népmeséink egyik legszebb szimbólumát említem, kitérnék arra a Boldizsár Ildikó által fontosnak tartott alapigazságra, amely szerint a mesék pontosan azért szólítanak meg bennünket, mert rend van bennük (vagy éppen megmutatják a rendhez vezető küzdelmes utat.) A mesékben rend alatt pedig azt értjük, hogy a rosszul működő, igazságtalan, szomorú, nehézséget elénk gördítő világban, ha bizonyos dolgokat elvégzünk (feladatok, kihívások, fáradságos munka) akkor ezek során vagy „jótettért cserébe“ elnyert barátságok és varázstárgyak kerülnek a birtokunkba és helyre állhat a rend.

De hogyan teremthetünk rendet a családban? Erre sincs természetesen egyetlen üdvözítő válasz, de létezik néhány nevelési sarokpont, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyerekeink az egyik legfontosabbat megtapasztalják az őket körülvevő világból: A rendet, a kiszámíthatóságot, a biztonságot. Ebből tudnak ugyanis csak nőni, kiteljesedni. Mielőtt részletezném az alapelveket, fontos tudatosítani, hogy zsigeri, ösztönszinten törekszünk mindannyian a világos és kiszámítható ritmusra, életre: ez ugyanis szinte kódolva van belénk, születésünktől kezdve.

Világos határok, kiszámíthatóság.

Ez életünk minden pillanatát érinti – akár szeretnénk, akár nem – :), az a bizonyosság, hogy holnap reggel lesz, amelyet nappal, majd éjszaka követ, a természeti törvényeink egyike. Ha nem így történne egyszer, minden összeomlana.  A mi emberi (általunk teremtett és szervezett) világunkban a szabályok, a határok, a törvények kiszámíthatóság fontossága innen is adódik: ösztönösen abban érezzük magunkat jól, ami beláthatóvá, tervezhetővé teszi az életünket.

Az otthonunk, az iskolánk, az úton való közlekedés, az együttélésünk más emberekkel mind-mind szabályozott. Legyen hát kimondva az otthoni szabályok sora: Ki mit csinál? Ki miért felel? Mi történik, ha valaki nem végez el egy feladatot, vagy megszeg egy ígéretet? Nem a büntetés a lényeg, sőt. A büntetés kontraproduktív és félelmet szül. Annak a megtanítása elengedhetetlen viszont, hogy a család mikrotársadalmának éppúgy betartandó szabályrendszere van, mint mondjuk az iskolának, ahova illik megérkezni nyolc óra előtt.

A szabályok mindenkire vonatkoznak.

Az egyik legfontosabb példa erre manapság az okostelefon, a „kütyü“. Azt gondolnánk, hogy csak a fiatalok problémája a túlzott képernyőfüggés. Egyre több felmérés azt igazolja, hogy a képernyőn lógó szülők éppúgy nem tudnak  korlátokat szabni, sem maguknak, így nyilván a gyerekeiknek sem. A felnőttek rengeteget játszanak, közösségi oldalakon időznek hosszú órákat, emailezgetnek. Nos, a következetesség egyik alapköve, hogy tényleg azt kérjük, várjuk el a gyerekeinktől, amit mi magunk is úgy teszünk. Sok láncdohányos szülő tiltja a cigarettát, miközben kamasz gyereke már rég maga is – egyelőre titokban – dohányzik.

Nem tudunk hitelesen példával állni gyerekünk előtt, ha mi magunk sorra mást teszünk, mint, amiről beszélünk.

Kinek mi a feladata, mi a szerepe?

Az otthoni feladatok a gyerekek felnövekvésével kibővülnek, hiszen egyre több házimunkába bevonhatók a család fiatalabb tagjai. A szereprepertoárjuk így növekszik, a felelősségtudatukkal együtt – így a gyermek „pusztán” gyerekszerepből belenő egy felelősséget vállaló, egyre inkább önmagától is feladatokat elvégző kamasz pozícióba, amikor például fokozatosan kiveszi a részét az otthoni rendteremtésben. Az alábbi táblázat teljesen reális és nagyon hasznos feladatokat, házimunkákat nevez meg, amelybe a gyerekek bevonhatók. Tényleg ott kezdődik a felelősségteljes kamasszá nevelés, hogy  kisgyerekként elpakoltatjuk vele a játékait? Részben igen, de nyilván nem csupán ennyin múlik.

Ha „nemet“ mondunk – tartsuk is be!

A következetesség a „nem” irányában éppen olyan fontos, mint a megbízhatóság és a kiszámíthatóság. A korábban említett biztonságérzetet növeli. Egyszerűen fogalmazva: A gyerekünk attól (is) érzi magát biztonságban az oviban, mert tudja, hogy anya, apa, nagy tesó, nagypapa, nagymama, vagy egy kedves ismerős érte fog jönni a nap végén. Nem marad ott. Ha egyszer is elfelejtenének érte menni, hosszú ideig nagyon negatív, sőt akár traumatikus emlékként raktározódhatna el benne az élmény.

A „nem”-ek következményei éppen ilyen fontos biztonságérzetet adnak a gyereknek. Ha nemet mondunk egy nyalókára, matricára, kisautóra, még egy rajzfilmre, „demégegyutolsó” bármire, akkor az legyen következetesen NEM. Pont a fentebb említett ovis példából talán érthető, hogy miért. Egyrészt mert így erősítjuk a hitelességünket, a nevelési kompetenciánkat és megspóroljuk magunknak a végeláthatatlan alkudozási folyamatokat (amelyek önmagukban nagyon fontosak, de nem minden esetben.)

Másrészt növeljük a gyerekünk számára oly fontos kiszámíthatóság-érzését. Van, hogy megbánunk egy túl hamar kimondott nemet? („Jaj, hát mégis megvehetnénk neki azt a csokit, jaj, hát szombat van holnap, tényleg belefér még egy mese…”) Inkább maradjunk következetesek a már kimondott szabályhoz. Lehet, hogy mi magunk is érezzük azt, hogy belefért volna a plusz csoki, de majd legközelebb megkaphatja, ne most visszakozzunk, mert azzal megint csak alássuk a következetességből adódó szülői hitelességünket.

Inkább spóroljunk a „nem” szóval. Gondoljuk végig tényleg, hogy mikor, milyen helyzetben fontos ezt kimondani, de ha már kijött a szánkból, akkor maradjunk is ennél…

Az elvárások fontossága

Az elvárást nem a gyerekünkre extra teherként nehezedő csomagként kéne látni, hanem egy olyan keretrendszernek, amelyben a gyerek, a korának, képességeinek megfelelően erőfeszítést tesz azért, hogy valamilyen teljesítményt nyújtson. Elvárás az is, hogy a hat éves gyerekünk bemenjen az osztályterembe és ott nélkülünk töltsön egy napot, vagy, hogy a nyolc éves gyerekünk önnálóan csomagolja be az iskolai tanszereit. Elvárás, de már nem megterhelő a kisgyermeknek sem.

A három éves kisgyerek már ki tudja vinni maga után a tányért a mosogatóig, a nyolc éves pedig vígan el tudja mosogatni. Ehhez türelem kell és persze rengeteg szeretetteljes biztatás, nem parancsok. Az iskolában sajnos sokszor igen megterhelő feladatmennyiséget kell megoldani – az oktatási rendszer rákfenéiről egy másik cikkben lesz szó –, és a gyermekünk számára fontos, hogy tőlünk egyértelmű, rá irányuló figyelmet kapjon, hogy amit ő tanul, amiben ő fejlődik az számunkra fontos.

Sok kamasz, aki alulteljesít, nem tanul, nem érdekli „semmi”, arról számol be, hogy a szülei soha nem ültek vele le leckét írni, amikor alsó tagozatos volt. Soha, senki nem kérdezte meg tőle, hogy miből írnak dolgozatot, hogy hol tartanak adott tárgyból. Miből születne meg a gyermekben a teljesítmény-igény, ha nem abból, ha szülői bátorítást, segítséget, figyelmet nyújt és igen, valamilyen szintű elvárással van a gyermeke felé? Mindezek híján nem lesz kinek, nem lesz miért, nem lesz mihez fejlődnie a gyereknek.

Az erőfeszítést bátorítsuk, ne az eredményt!

Ez az egyik legfontosabb mód, ahogyan megközelíthetünk bármilyen helyzetet. Nem csupán arról van szó, hogy például a cipőfűzés megtanulásakor már magát az erőfeszítést dicsérjük, mert ez által lesz kedve, türelme, magába vetett hite a gyerekünknek, hogy újból és újból megpróbálja. A tanulási folyamatokban nélkülözhetetlen erőfeszítés-bátorítás éppoly fontos a konfliktushelyzetekben, amikor a gyerekünk frusztrálódik, jelen példában attól, hogy nem kapja meg az általa kért csokit. ­

Ilyenkor fontos, ha visszajelezzük neki – két könnycsepp letörölgetése közben –, hogy látjuk, hogy ő is elfogadja, ez van, milyen klasszul megértette, hogy nincs csoki, még ha ez most csalódás is. Mert így tanulja meg késleltetni szükségletei és igénye kielégítését, így tanulja meg az együttműködést és nem utolsósorban kap útravalót arra is, hogy nem öncélú tekintélyelvűségből vagyunk következetesek vele, hanem mert vannak határok, szabályok, amelyeket nem mindig a legkellemesebb betartani, de hosszú távon mégiscsak ezzel jár mindenki jól.

Az alábbi könyvek olvasmányosak, praktikusak, szórakoztatóak és főleg: nélkülözhetetlenek, ha eltévednénk a gyereknevelés útvesztőjében:

  • Amit rosszul tudtunk a gyerekekről.  Pro Johnson, Ashley Meyerman, Kulcslyuk kiadó, 2014.
  • Egyszerűbb gyermekkor – Hogyan neveljünk nyugodtabb, boldogabb, magabiztosabb gyerekeket? Kim John Payne, Kulcslyuk kiadó, 2013.
  • Nem harap a spenót – gyereknevelés francia módra. Pamela Druckerman, Libri Könyvkiadó, 2017.
  • Az én, én, én járvány – Hogyan nevelj önzetlen gyereket egy önző világban? Amy McCready, 21. Század Kiadó, 2016.

 

Molnár Kata pszichológus, család-és párterapeuta

Szólj hozzá

öt × 4 =